Aztán berúgták az ebédlő ajtaját.
A Tölgyvölgyi Gimnázium ebédlője fertőtlenítő és olcsó pizza szagát árasztotta. Ötszáz diák kiabált egyszerre, igazi hangzavar volt.
A hátsó sarokban ültem, annál az asztalnál, ahová senki sem akart leülni. Én szellem-asztalnak hívtam.
A nevem Bence Varga. Tizenhét éves vagyok, vékony testalkatú, és az elmúlt nyolc évben hat iskolát cseréltem. Az „új gyerek” nálam állandó szerep.
Épp a langyos spagettimet ettem, amikor egy árnyék vetült a tálcámra.
– Szép póló, nyeszlett – szólalt meg valaki.
Fel sem néztem. Felismertem a hangot.
Kovács „Tank” Zoltán – végzős, a birkózócsapat kapitánya, vastag nyakkal és még vastagabb egóval.
– Hagyd békén – morogtam, erősen szorítva a villát.
– Nem hallom – hajolt közelebb Zoltán, miközben a haverjai röhögtek. – Azt mondtam, szép póló. Bár elég unalmas.
Mielőtt bármit tehettem volna, megbillentette a tálcáját.
Hideg tészta és paradicsomszósz zúdult a fejemre, lecsorgott az arcomon, és eláztatta az ingem gallérját.
Az ebédlő egy másodpercre elnémult.
Aztán kitört a nevetés.
Telefonok kerültek elő, videók indultak. Másnapra mém lettem.
Letöröltem a szószt a szememről. Nem szégyent éreztem, hanem dühöt. Egész életemben csendben maradtam, szabályokat követtem, a jó katona fia voltam.
Ne hátrálj meg. Apám hangja csengett a fejemben. Egy Varga sosem hátrál.
Felálltam. Remegtem, de nem félelemből.
– Kérj bocsánatot.
Zoltán elmosolyodott.
– Vagy mi lesz? Anyukádhoz szaladsz?
Nem gondolkodtam. Megragadtam a fém kulacsomat, és lendítettem.
⸻
A verekedés
A kulacs tompán csapódott a vállának. Nem ártott neki igazán, de mindenki megdöbbent.
A csendes srác megütötte a királyt.
– Kis patkány – mordult fel Zoltán.
Erősen meglökött. Hátraestem, a linóleumra zuhantam, a szemüvegem messzire csúszott.
Feltápászkodtam, ökölbe szorított kézzel – de ez nem film volt. Zoltán magasabb, erősebb és edzett volt.
Rám rontott, oldalba vágott, kifújta belőlem a levegőt, majd az asztalhoz nyomta a fejem.
– Maradj lent – sziszegte. – Tudd, hol a helyed.
A tömeg skandálta:
– Verekedés! Verekedés!
Hiába küzdöttem, túl nehéz volt. Ismét tehetetlen voltam.
Egy tanár kiabált, de nem ért oda időben.
Zoltán felemelte az öklét az utolsó ütéshez.
⸻
Az ajtók
BUMM.
Az ebédlő ajtaját berúgták.
A hang úgy hasított át a zajon, mint egy lövés.
Mindenki megdermedt.
Az ajtóban egy díszegyenruhás férfi állt.
Varga András ezredes. Az apám.
Mögötte húsz katona taktikai felszerelésben, fekete egyenruhában. Másodpercek alatt biztosították a termet.
A nevetés megszűnt. A telefonok eltűntek.
Apám levette a napszemüvegét, és Zoltánra nézett.
– Úgy látom – mondta nyugodtan –, hogy fogva tartja a fiamat.
Zoltán azonnal elengedett.
Először életében félt.
⸻
Az irányítás
Apám lassan elindult felénk. A diákok félreugrottak.
– Lépjen el tőle – parancsolta.
Zoltán hátrált, feltartott kézzel.
– Ő ütött először!
Apám rám nézett: szószosan, vérző ajakkal álltam.
– Állj fel, Bence.
Felálltam.
– Jelents.
– Provokálatlan támadás, uram. Önvédelem kísérlete. Sikertelen.
Apám bólintott, majd Zoltánhoz fordult.
– Erős vagy. Nagy vagy. De kisebb fiút evés közben támadni? Ez nem erő. Ez gyávaság.
Amikor Zoltán egyik barátja közbeszólt, egy heges arcú Szabó őrmester csak ránézett.
A fiú azonnal leült.
Az igazgató berohant, pánikban.
Apám bemutatkozott, és közölte, hogy a fiáért jött – fogorvosi időpontra.
Majd választást adott Zoltánnak:
Bocsánatkérés.
Vagy birkózás egy tapasztalt különleges alakulat katonájával.
Zoltán a bocsánatkérést választotta.
Hangosan.
⸻
Utána
Katonai járművel mentünk el. Nem éreztem magam győztesnek. Csak fáradtnak.
– Sajnálom – suttogtam.
Apám elmondta, hogy látta a felvételt. Felálltam. Visszaütöttem. Ez számított.
– Én kérek bocsánatot – mondta halkan.
Megálltunk hamburgert enni.
⸻
Az üres asztal
Két héttel később az ebédlő újra hangos volt.
Majdnem a szellem-asztalhoz ültem.
Aztán megláttam egy ideges elsős fiút, aki helyet keresett.
Emlékeztem a szabályra.
Intettem neki, és a középső asztalhoz vittem.
Először nem megmentésre vártam.
Hanem éltem.
[VÉGE]
